Vannak olyan könyvek, amelyekről már a hozzám elszivárgó értesülésekből tudom, hogy ha majd olvasom, tetszeni fog, mert szinte nekem írták.
És lőn.
A pilismaróti Castra ad Herculem római romja köré gyúrt helyszín a Dunakanyarban ismerősként intett vissza. Történeti munkásságom egy jelentős része ugyanis pont Ősbudával és Noszlopi Németh Péterrel foglalkozik, márpedig erre a több évtizedet átfogó tablóra mindketten felkerülnek. Szórakoztató volt olvasni azokat a sorokat, amelyeknek vagy Noszlopi, vagy éppen valamelyik ősmagyarságot és a hunokat kergető önjelölt történész szereplését írták le. Amit én különféle történeti (vagy annak szánt) fejtegetésekből látok viszont, az itt irodalmi eszközökkel elevenedik meg.
A történetben három generáció veselkedik neki, hogy átkecmeregjen az újkor barbárai által letarolt Magyarországon történő kihívásokkal teli életen. Ez egyiküknek sem sikerül igazán. A főszereplő családnak ugyanúgy nem, ahogy a narrátornak vagy a könyv lapjain elénk lépdelő típuskaraktereknek sem. A kudarcokat a többség személyes önpusztításba fojtja bele, az eszközök pedig igen változatosak az alkoholtól a gyógyszerekig. Waldstein Péter családja eleinte Herkulesváron meg tudja őrizni a polgári létnek és gondolkodásnak valamiféle látszatát, de aztán az összeeszkábált álvilág szétcsúszik, mint valami Philip K. Dick disztópiában. A Waldstein-ház "fogyása" nehezen eltéveszthető szimbóluma a régi világ eltűnésének és megsemmisülésének.
Én pedig tényleg nagyon szerettem ezt a történetet, amelynek számos elemét magam is láttam a környezetemben. De leginkább azért, mert valamiféle irodalmi magyarázatot akart adni a Noszlopi-féle Ősbuda-kutatókra, no meg a rendszerváltás után gombamódra elszaporodó alternatív őstörténészkedőkre. Az a tabló, amelyet Péterfy Gergely mögéjük felfestett, koherens magyarázatnak tűnik.
Az is tetszett, hogy az élet nem állt meg a rendszerváltásnál, noha meg kell jegyeznem azt is, hogy a lefestett világ kontúrjai sokkal jobban elmosódottabbá váltak, mint az azt megelőző korszaké. Nem kizárt, hogy pont ugyanilyen felszínes az épülő szocializmus képe, csakhogy arról nekem az életkoromnál fogva kevesebb a tapasztalatom, mint az elmúlt harminc évről. Az a világ zárja a tablót, amelyen a narancsnyakkendős NER-vállalkozók osztoznak a tudománytól elszakadó alternatív őstörténészkedőkkel, ezt pedig a mindennapokból már elég jól ismerhetjük.
Egyébként szívesen beszélgetnék egyet a szerzővel, hogy megtudjam, vajon melyik motívum mögött vannak valódi források. Én például úgy tudom, hogy Noszlopi Németh Péter nem vándorolt ki 1956-ban, talán a szerző abból indult ki, hogy az írásai mindenféle nyugati magyar lapban jelentek meg ezt követően. (Noszlopiról egyébként valamelyik újság egy arcképes nekrológot is közölt, amelyet azóta sem találok az Arcanumon, botor módon elfelejtettem felírni, mint lehetséges hivatkozást). A herkulesvári történeti eseményekben pedig keveredik több dunakanyari település kálváriája, a strandtól a gyáron és a lakótelepen át egészen a vidéki kamuegyetemig.
Bármennyire is faltam a sorait a könyvnek, tökéletesnek nem tudom nevezni.
Egyfelől egy ilyen időtávot ennyi szereplővel és bajjal átfogni óhatatlanul egyfajta felszínességgel jár, és ez tagadhatatlan. Másrészt az a benyomásom támadt, hogy a történet időnként fókuszt veszített. Mint amikor az ember állítja a fényképezőgépe lencséjét és a kép hol éles, hol pedig homályos, úgy fűződnek egymásba az egyes töredékek. Olyannyira, hogy néha mintha ki is lettek volna húzva belőle szakaszok, amelyekért hiába lapoztam vissza, nem találtam őket. A szereplők így az egyik helyzetből a másikba zuhantak bele, amit nem mindig jellemzett az a szilárd következetesség, ahogy a regény alakjai magukat pusztították.
Biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.