Kiskamasz fiam általában az esti meseolvasás után osztja meg velem a bántalmazásról, más néven bullyingról szerzett iskolai tapasztalatait. Szülőként ilyenkor kitekeredik az ember szíve, hiszen nincs, nem lehet ott mindig a gyereke mellett, hogy megóvja. Küzdünk magunkban, hogy mit is csináljunk. A zsigeri reakciók általában nem túl bölcs megfontolásból erednek, többnyire a jól irányzott nyakleves az első, ami eszünkbe jut, és amit szívesen lekevernénk annak a bántalmazó gyereknek… hoppá, csakhogy akkor mi magunk is bántalmazók lennénk.