A szabadkőművesség magyarországi történetének első, mintegy húsz–huszonöt évet (1770–1795) felölelő fénykorát új források bevonásával, új összefüggésekbe ágyazva vizsgálni egyszerre kihívás és „kockázatos” vállalkozás. A téma újabb szakirodalma, amellett hogy hosszú szünet után ismét beemelte a történeti, irodalomtörténeti köztudatba a szabadkőművességnek a felvilágosodás kori közéletre, politikára és irodalomra gyakorolt társadalmi jelentőségét, alapvetően továbbra is (lényegében folytatva a történetírás 1970-es, 1980-as évekbeli érdeklődési irányát) a szervezetnek azt az aspektusát járja körül, amelyik a szellemiségéből eredő, társadalmi értelemben vett demokratizáló tendenciákat érinti. Egyrészt azt, hogy a titkos szervezet, mint valamiféle zárvány a korabeli társadalom testében, hogyan képviselte egy másik, eszményi világ értékeit, az elvont humanitás, a szeretet, az egyenlőség és a világosság terjesztésének elkötelezettjeként, másrészt hogy ennek köszönhetően hogyan gyorsította fel azt a folyamatot, amelynek során a korábbi társadalmi rétegződés átadta a helyét egy jóval diffúzabb formának. A páholyokon belül úgymond megélhető volt a szabad, előítéletektől mentes társadalmi érintkezés, amely zárójelbe tette a páholytagok valós társadalmi státuszát, és ez bizonyára alakítólag hatott a résztvevők mentalitására, magatartására.